Utolsó napomat töltöm Kijevben. Bár vasárnap van, de nekem munkanap. Mivel ilyenkor igazándiból a fű se nő, így van lehetőségem az utolsó simítgatásokat megtenni, amit az hazautazás előtt még szükséges.. becsekkolni a holnapi repülőre,.. cetlizni a dobozokat, hogy hazaérjenek..megírni az utolsó blogbejegyzést még innen...

A várostól két séta keretében elbúcsúztam. Az első séta a Besarabska környékén volt, olyan helyen, ahol korábban már jártam, de nem volt nálam fényképezőgép. Mónival próbáltunk volna beülni egy helyes kis étterembe, hogy kipróbáljak egy-egy helyi jellegzetességet, de 20 perc után - bár étlapot kaptunk, hogy csorogjon a nyálunk - még azt se kérdezték meg, mit innánk. És a környéken ülőktől sem. Úgyhogy... tovább álltunk.. Érintettük a Besarabskan lévő piacot, ami kellően drága, mivel közvetlenül a fő turistaútvonalon helyezkedik el. Mint nálunk a nagycsarnok, csak kisebb változatban. 

Kijevben a virágárusok nagyon jól élhetnek. Itt nagy szokás a hölgyeket virággal ajándékozni. Nem akármilyenekkel. Egy-egy csokor kb teherautó kerék méretű. Mámrint nem a magassága, hanem a körmérete. És gyönyörűek. Akkora fejű rózsákat árulnak, mint az öklöm. Márminthogy bimbós állapotban. Hihetetlen szépek.Meg szeretnek állatfigurákat készíteni belőlük. Meg asztali díszeket. Gondolom külön asztal kell nekik. Egyszóval... a virágárusokat nagyon imádtam itt. 

A technika ördöge. Megint nem mentette el, amit csináltam, így most innen újra kell szerkesztenem az egészet. Nem szeretem mert megtöri a gondolataimat. :((

Tovább folytatva utunkat belebotlottunk a kijevi Ferrari szalonba. Merthogy itt kérem a világ leghíresebb márkái megtalálhatóak ruházatban és autóban egyaránt. Éppúgy a Bentley, vagy a Lamborghini szalon is.

Ez a Lamborghini volt a kedvencem. Hátulról (is) baromi szép!

A Bentley-ről nem tudok képet mutatni, mert mind egy szálig elvitték, még a raktárkészletet is. :)

A Krestatjik érezte, hogy ez az utolsó találkozásunk. Felvette estélyi ruháját. Mindíg szerettem volna látni, hogy milyen lehet díszkivilágításban, de sose kapcsolták be, amikor arra jártam. (Kresatjik az Andrássy úthoz hasonló út csak 3x nagyobb. Hétvégente lezárják az autóforgalom elől és sétálóutcává válik. Nagyon klassz hangulata van.)

A tegnapi napon egy igen szomorú helyre látogattam el, a kijevi Csernobil múzeumba.A város közepén található a nem túl jól kitáblázott épület, a Podolnál. Bár a téma kemény, de mégis úgy érzem, hogy a kiállítás szervezőjének sikerült a művészet eszközeit is belecsempésznie, hogy egy fuvallatnyit megérezhessünk abból, amit közel három évtizeddel ezelőtt az ott élő emberek, mentésben résztvevők tapasztalhattak. Megrendítő érzéseket kavar...Beszéljenek a képek..

Amikor megérkezünk, egy lépcsősoron kell felmenni az első emelti tárlat szintjére. A fejünk felett helységnév táblák voltak felfüggesztve. Ez a kép a felső szintről letekintve készült. 

A  fotó egy számítgépes elemzést mutat be: a vég kezdetét. A radioaktiv felhő később beterítette majd egész Európát, persze már nagyságrendekkel kisebb erősséggel.A következőn pedig egy a katasztrófa idején készült, gamma sugárzás szintjét ábrázoló grafikon látható: 

.

Ez a terem a gyermekekről szól, akik már felnőttek lehetnének... Középen egy.... nem is tudom... szentély jellegű alkotás. Egy hajó van felfüggesztve egy vízszerű hely felett, a hajóban plüssfigurákkal, háttérben a gyermekfotók egy része látható.

Ez a kép a kifelé vezető lépcsősort ábrázolja. Ugyanazt a helyet, ahol felmehettünk a kiállítás szintjére. Csupán a táblákkal történt valami....Amennyi idő alatt a helyet körbejártuk, ezek a települések megszűntek létezni.... Döbbenetes érzés volt.

Utolsó képként a helyről álljon itt egy harang. A lélek harangja. Azokért az egyszerű emberekért és segítőkért, akik életükkel, fizettek az emberiség történetének eddigi egyik legnagyobb nukleáris katasztrófája során.

Bár kicsit felkavaró érzés volt, mégis úgy érzem megérte elmenni. Valami olyasmibe nyerhettem egy picit bepillantást, ami az embereknek tényleg a sajátja itt. Tudom, számtalan dokumentumfilm foglalkozik az eseményekkel, de ez mégis olyan, mnt amikor háború súlytotta településen mászkál az ember, vagy éhező, nyomorú sorsú emberek között. Tévében látni és közvetlenül szembesülni vele teljesen más. Ki lehetett volna menni kirándulás keretében a már engedélyezett helyekre is, de... azt hiszem ennyi pontosan elég volt. 

Aki több képet is szeretne látni a múzeumban készültekből, ezen a helyen megteheti: 

https://plus.google.com/u/0/photos/100009066172198329123/albums/5799040121441595505

A végére mindenképpen valami pozitívat szeretnék írni. Nagyon jó érzésekkel telt el az utolsó hivatali munkanap a péntek. Olyan emberek is jöttek hozzám, vagy vártak a portánál elköszönés miatt, akikről nem is gondoltam volna. Egy helyi "kislány" saját készítésű ajándékot készített nekem emlékül. Egy másik egy közös, sokat emlegetett momentumra emlékezvén egy apró lakatot hozott, egy harmadik  hatalmas csokit... Volt aki felajánlotta, hogy kivisz a reptérre, hogy ne kelljen buszozni a csomagokkal... Szóval... Megindító volt számomra, hogy én, aki csak egy három és félhónapos epizód voltam az itteni életükben ennyi kedvességet és szeretetet kapok az utolsó napon. Elköszöntem a legmagasabb beosztású vezetőtől is, azt mondta jövőre visszavár...  Szokatlanul lassan indult be ez az egész számomra. De azért egy pici rész belőlem itt marad...

Lassan este van. Elcsendesül az épület. Hiába a vasárnap, itt ilyenkor is akad egy-egy fontos munka. Nemsokára   végigjárom az utolsó hivatalos ellenőrző körutamat,..Elbúcsúzok az épülettől is... Furcsa lesz a holnapután... Itt egy fedél alatt éltem három másik emberrel és szinte sosem volt üres a ház. Mindíg volt valami mozgás. Most a nagy csend következik... Remélem... Erőgyűjtés a következő kalandra.... :)