Fiatal leányzóval kerültem egy fülkébe, aki ugyan oroszul beszélt, de hál’ Istennek a du jú szpík inglisre határozott jessss-szel válaszolt. No így leglalább talán szót értünk az előttünk álló több mint egy nap alatt. A második kérdésem felénél is jessss-szel válaszolt, ami határtalan örömet – a túlélés reményét J - hozta el számomra. Abba kezdtem éppen bele, hogy nem lenne-e kedve cserélni és felül lenni, ami ellen semmi kifogása sem volt. Számomra kincset ért a válasza.

Időben gördültünk ki a Keletiből. Sőt néhány perc múlva már érezhető volt, hogy valamiféle légkondicionálás is lesz az úton.  Király! J Lassan  felvackoltam magam, próbáltam valamiféle hosszú távon is vállalható pózt felvenni.

Munkatársam Miskolcon szállt fel a vonatra. Néhány perc után rám talált, bemutatkoztunk egymásnak. Ugyan telefonon többször is beszéltünk, de személyesen most kerültünk kapcsolatban először. Azt már tudtam róla, hogy jó beszélőkéje van, így az én csendesebb stílusommal talán nem lesz unalmas az együtt végzett munka. Hatalmas helyzeti előnye, hogy korábban járt már orosz területen és a nyelvet is kiválóan beszéli.

Éjfél körül elértük a határt. A magyar oldalon az ellenőrzés gyakorlatilag szinte semmi volt, de az ukrán oldalon se nagyon kekeckedtek, legalábbis nálunk nem. Elvették útleveleinket, amit aztán órákig nem láttunk, ugyanis a vonatot ízekre szedték.

No ne gondoljatok valami extrémül aprólékos vámtisztek kötelességtudó munkájára. A vasutasok voltak ilyen szorgalmasak éjnek évadján. Aki járt már erre vonattal az tudhatja, hogy Európában a vasúthálózat nyomsávja keskenyebb, mint a volt szovjet területeken, így aztán nem tud tovább menni a vonat. Kocsikra szedik szét a szerelvényt, majd hatalmas hidraulikus emelőkkel megemelik a vagont miután lecsavarozták az európai szabvány szerinti kerekeket. Aztán kigördítik alóla és alácsusszan a volt szovjet államok terülén használatos szélesebb nyomsávú kerék. Még néhány mozdulat és máris alkalmasak lettünk a további útra – igaz ez közel négy órás mutatvány volt reflektor fényeknél (és néhol egyszerű zseblámpánál)…

Kedves kis útitársam Tánya elmesélte, hogy ennek eredetileg katonai jelentősége volt, hogy a nyugatról érkezett szállítmányok a határnál ne tudjanak tovább jönni. Egyébként igazi jó kabintárssá vált Tánya. Elmesélte, hogy a Soros-alapítványon keresztül két évig tanult a Gazdasági Főiskolán Budapesten, amit most fejezett be. Órákon keresztül beszélgettünk vele Kijevről és Budapestről egyaránt, megmutogatta a kint használatos pénzeket, a vége az lett, hogy jól e-mailcímet cseréltünk, hogy adott esetben találkozni fogunk majd Kijevben.

A vonat egyszer megállt Lvov-ban ahol volt kb 20 perc, hogy körbesétálja az ember az állomást, ami igen kulturált, szépen rendbe hozott régi építésű, de modernizált épület volt. Itt volt igazán látható, hogy milyen hosszú lett a szerelvényünk: 14 kocsiból állt és a miénk volt az első kocsi.

Kijevbe fél órás késéssel érkeztünk, ami  állítólag igen szokatlan ettől a vonattól. De 1200 kilométeren ennyi végülis belefér.

Volt még egy kellemes meglepetésem a pályaudvaron. Beszélgetéseink során Tányával szót ejtettünk arról, hogy a két dolog lesz, amit elsőként megcsinálok Kijevben: az első, hogy egy térképet veszek a második, hogy tejet a kakaómhoz. Vagy ugyanez fordítva. Tányát matematikus édesanyja várta a pályaudvaron. Lebeszélte anyukájával, hogy hozza magával az angol-ukrán várostérképet, ami nagy hasznomra lehet, amíg újra megszokom a cirill betűk olvasását. Nagyon aranyos gondolat volt, most is ezzel közlekedek a városban. 

A csoportvezetőnk kijött elénk az állomásra, segítettek a fiúk a csomagok cipelésében, nem hagyták, hogy bírkózzak velük. Kilenc óra után (kijevi kilenc) meg is érkeztünk a szálláshelyünkre. ahol elfoglaltuk szobáinkat. Éjjel kettőkor be is fejeztem a kipakolást. J